Hogyan álljunk egy gyermekágyas család mellett

Először is tisztázzuk mi a gyermekágy

1. Legszűkebben az első 10 nap, mely során jó esetben az anya pihen, hiszen

mind a szülés mint a hormonális átállás elképesztő biológiai, pszichológiai változásokat hoz. Ebben az időszakban különösen fontos, hogy az anyának pontosan ugyanazok a szükségletei, mint az újszülöttnek: pihenni, táplálva és szeretve lenni. Így tudja a lehető legjobb feltételeket biztosítani a babája számára, akinek teljesen új még a világ

2. Tágabban véve az első 6 hét, míg a gyermekágyas vérzés tart (nem mindenkinél pontosan 6 hét), a seb (ha van) gyógyul, az anyai test alkalmaszkodik a megváltozott helyzethez. Ami nem igaz: a babáknak nem kell 6 hét után átaludni az éjszakát a legtöbb nem is teszi, de azt látom, hogy egy átlagos családnál ezalatt a 6 hét alatt már elég jól összeszoknak a családtagok

3. A következő szint az első 3 hónap, melynek végére a baba hasán belül maradt köldökzsinór maradvány is felszívódik. Jellemzően ezzel egybe esik az esetleges hasfájósság megszűnése, a baba emésztőrendszere érettebbé válik, kezd kialakulni egy új családi ritmus.

4. Végül tág értelmbe véve a gyermeágy 1 év, kb ennyi idő kell az anyai testnek a teljes regenerációra, hisz ami 9hónap alatt megváltozott, nem rendeződhet vissza egy szempillantás alatt: sem az izületek, sem a hormonok, sem a testsúly. Ehhez idő kell a legtöbbbeknek

Akkor lássuk - esetünkben első 2-6 hétről szólva - hogy hogyan is álljunk egy gyermekágyas családhoz. A legtöbb pár gondolatai a szülés körül forognak a várandósság vége felé, és kevésbé készülnek a gyermekágyra. Ezért is szoktuk dúlaként javasolni a gyermekágyas terv készítését: annak átgondolását, hogy ki és hogyan legyen jelen a családtagok, ismerősök, barátok közül, ki miben fog segíteni.

Első gyereknél még nehéz elképzelnie az újdonsült szülőknek, hogy mennyire más működésmódjuk lesz a baba mellett, hajlamosak lehetnek túlvállani magukat, ezért fontos, hogy a környezet is segítse őket akár határtartással is:

- ne sértődjünk meg, ha a család arra kér, ne látogassuk őket az első időszakban, hisz nekik elsősorban egymást kell megtanulniuk, megszokniuk, kiemelten a babát, akinek semmilyen szükséglete nincs arra, hogy sokan látogassák meg őt. A megnőtt családban nem igazán van még rend, egyensúly és minden külső tényező ezt tovább tudja zavarni

- ha hívnak minket, kérdezzük meg, miben segíthetünk, mit vihetünk. Általában elmondható, hogy mire a baba születik már teljes a babaruha készlet, nincs szükség óriás plüssmacira, és nem tudhatjuk, ők milyen pelust/popsitörlőt/ kozmetikumot használnak, ha használnak egyáltalán. Tapasztaltabb szülőként sem kell kitalálnunk a szükségleteiket, kérdezzük meg, hogy mi lenne jó nekik

- akkor menjünk csak át a családhoz, ha tudunk szolgálatot vállalni. Ez lehet egy csendes üldögélés anyával, egy játék a nagyobb gyerekkel, takarítás vagy komatál vitele... Persze ezt is meg kell beszélni a családdal (egy szoptatós kismama étkezésére jóval több megkötés vonatkozik, mint egy állapotoséra és ezen belül is hatalmasok az egyéni különbségek, preferenciák). A gyermekágyas anyától, szülőtől ne várjunk vendéglátást, inkább mi igyekezzünk tőlük átvenni feladatot, ha hagyják

- figyeljünk oda, mit mondunk. A gyermekágy is módosult tudatállapottal jár: a szülök aggódnak kialvatlanok, így mindenféle szuggesztió (sugalmazás, amit talán nem is annak szánunk) többszöröset üthet. Példaul, ha a szoptatásnál vagyunk jelen és megjegyezzük, milyen gyorsan végzett a baba, biztosak lehetünk benne ,hogy az anya elgondolkodik, hogy baj van-e. De ha pozitív dolgot mondunk, az is sokszorosan hat: de ügyesen viselitek a gondját. Látszik milyen gondos anyja vagy... És talán a legfontosabb: csak akkor mondjuk el, hogy velünk és a gyermekünkkel hogy volt, ha erre rákérdeznek. Ezek a mondások sokszor a legártalmatlanabb indíttatással szakadnak ki belőlünk, mégis hatalmas károkat okozhatnak (pl. Nekem ilyenkor már átaludta az éjszakát, az enyém már egy naposan ügyesen szopott, XY baba jóval nagyobb volt, nekem ekkorra már lement a hasam...). A módosult tudatállapot miatt sokszor a hallgató a legrosszabb értelmezésnél marad

- soha ne azért menjünk, hogy megfoghassuk a babát (ilyen elvárásunk se legyen, főleg nem az első 10 napban, mikor a gyermek még a saját otthonának illatait, hangjait, mikrobiomját szokja), ha a szülőket nem zavarja, úgyis felajánlják, hogy kézbe vehessük a picit.

- ne maradjunk sokáig: ekkor még az anya és baba is nagyon hamar elfárad (és apa is). Készüljünk fel, hogy lehet, csak negyed-fél órára mehetünk, és ez nem azért van, mert nem szeretnek minket

Összegezve: legyünk türelmesek, várjuk meg míg hívnak , ha ez eljön, kérdezzük meg, mit vihetünk, miben segíthetünk, és nagyon figyeljünk rá, mit mondunk és hogy ne terheljük le a családot.

Sokszor hallom, hogy családi sértődések melegágya a gyermekágyas látogatás. Ha a fentieket szem előtt tartjuk, és tudomásul vesszük, hogy ez az időszak nem rólunk szól (legyünk akár legjobb barátai a szülőknek, nagybácsik vagy nagyszülők), és azt is, hogy a fáradtságtól és az új helyzettől a friss szülők esetleg kiszámíthatatlanabbak, nyersebbek vagy érzékenyebbek, akkor talán toleránsabbak tudunk reagálni a feszült helyzetekre, amik lehet, hogy egyénként megbántanának minket. Idővel minden barátnak, családtagnak meg lesz a helye ebben a rendszerben is.

Terhesedek...

Hallottam ezt már kismama ismerősöktől, kliensektől, de most (immár harmadszorra) én is terhesedek. A mai nappal már mindenféle orvosi számítás szerint is megkezdjük a 7. hónapot, igazán utolsó trimeszterbe lépünk. Persze Gergőnek még rengeteg bent töltött időre van szüksége, és nekem is, de immár lassan az egységünk szétválása kerül a várandósság lélektani fókuszába.

Én meg terhesedek.

Nem tervezünk negyedik gyereket (per pillanat az Isten őrizz érzés jár át a gondolatra) és elterveztem, hogy ezt a várandósságot "kimaxolom". A tanulmányaimnak, tapasztalataimnak köszönhetően soha még nem voltam ilyen tudatos, kiteljesedett kismama, soha nem volt ennyire belső a fókusz, ennyire kevéssé kívülről kontrollált a folyamat. De mégis... 31 éves vagyok, van két nagyobb fiam, akik korukból és temperamentumukból fakadóan (két ilyen szülővel milyenek legyenek) rengeteg energiát visznek el (ezért is járok kapcsolat analízisre, hogy legalább akkor Gergőé legyek), hozzák a bacikat, fáradunk. Most épp fullasztó köhögésem van (vagy már jövök ki?), amitől vagy begörcsöl az exponenciálisan növekvő hasam vagy bepisilek (éljen a csodás kórházi protokoll a katéterrel az első fiam születésénél).

Aludni háton ugye már nem javallott (hason fekvés meg kizárva természetesen), de valahogy egyik oldalam sem kényelmes alápóckolt hassal sem, a hólyagom és gyomrom tere gyorsan csökken... Szóval a helyzet fokozódik.

Mindemellett boldog vagyok. Mikor épp senki sem beteg, mikor van időm aludni, mikor látom a két nagy fiamat és elképzelem melléjük Gergőt, mikor a férjemre nézek... Boldog vagyok és áldott.

De szabad terhesedni :)

Mit mondhatunk egy várandós nőnek, mikor megtudjuk a "nagy hírt"?

Ezzel az írással az a célom, hogy felhívjam arra a figyelmet, hogy a várandósságokat (különösen a mai ideológiai környezetben) közösségi ügyként kezeljük, de nem

feltétlenül a pozitív oldalról. Mit jelent a pozitív oldal? Azt figyelni, hogy mik az anya (és apa) igényei, kérdezni, hogy kell-e nekik támogatás, kérésüket szigorúan tiszteletben tartjuk.
A várandósság másállapot, módoslut tudatállapottal jár (nem csak maga a szülés), így az anyák számára ugyanaz a mondat, nagyon mást jelenthet pocakosan, mint nélküle, ezt érdemes a környezetnek is figyelembe venni.
Tehát mit mondjunk egy várandósság esetén? Mielőtt bejelenti a pár, leginkább semmit. Nincs az az időpont, amikor nem jöhetünk ki kínosan egy "babát vártok?" kérdéssel. Ha pedig biztosan megtudjuk és feltétlenül mondani szeretnénk valamit, akkor a Gratulálok, teljesen tökéletes. Ha ennyi nem elég és hajt a vágy, hogy még valamit mondjunk, akkor a "szükségetek van valamiben segítségre" vagy a "segíthetek valamiben" kérdések tökéletesek.
Minden további kérdés azt gondolom átléphet egy határt, beavatkozhat a család intim szférájába. Biztosak lehetünk benne, hogy annyit fog a pár megosztani a babáról, amit jónak tart, a faggatózó kérdések udvariatlanok lehetnek, a megjegyzésekről nem is beszélve ("na végre" és "már megint" típusúakra gondoljunk itt). Tehát ne kérdezzük azonnal (igen már 7-8.héten is előfordul) a baba neméről, mert vagy nem tudják még, vagy nem is akarják tudni vagy csak nem akarják megosztani, ezért nem mondták eddig. Ez rájuk tartozik. Talán a "kb mikorra várjátok" kérdés lehet kivétel (nem mikorra vagy kiírva ami egy passzív szerkezet, mely a nőtől kb függetleníti a várandósság végét).

És most egy kis színes, amit ismerőseimmel gyűjtöttünk arról, hogy mit NE mondjunk a kismamáknak/papáknak (nevetni ér :) ):

- Babát vártok? De nincs is hasad... - első babánál, 12 hetesen ez nem meglepő
- Még csak félidős vagy? Pedig már óriási a  hasad. Nem ikrek? - ezt az ikres "poént" kb minden kismamánál elsüti egy humorherold az utolsó trimeszterben
- Jön a baba (4.gyerek)? Már megint?! - megtörtént eset
- Fiú? Biztos nem lány? - és fordítva
- Megint lány? Szegény apa
- A harmadik is fiú/lány? Nem baj, majd a negyedik... - na itt álljunk meg. WTF? Nem baj???? Meg majd a negyedik? Így kijelentve?
- Megint terhes vagy? CSOK baba, mi?
- És terveztétek vagy csak becsúszott?
- Te jó ég, hogy fogjátok bírni...
- Mennyit híztál eddig?

- Genetikai vizsgálatotok volt már?
A sort lehet folytatni ;)

Aztán van, aki nem mond, csak a nő pocakjára veti magát engedély nélkül... Kíváncsi lennék mit szólna hozzá, ha őt taperolná valaki egy testrészén kérdés nélkül...

Ti találkoztatok már hasonló helyzettel? Éltetek át furcsa szituációkat várandósan? És nagyon pozitív reakciót?

Felszólítás nem szülésre

Micsoda clickbait cím. Fújj, hogy merek ilyent :)

Na de miről akarok nektek írni. Mostanában mindenféle emberek úgy gondolják, hogy kishaznánkban fel kell szólítani a nőket, hogy szüljenek még gyereket. Mit gyereket: magyart. Arra most ne térjünk ki, hogy mitől lesz valaki magyar, tudnék vicces és kevésbé vicces idevágó történeteket, de én ugye családokról, meg gyerekekről írok, nem nemzeti identitásról.

Szóval "csináljunk sok sok gyermeket", már énekelte az Anima is, noha tuti nem tudták akkor még, hogy ennek mennyire más felhangja lesz. Ehhez a témához lenne pár hozzáfűzni valóm, és nem a női önrendelkezés felől közelítve, meg nem is onnan, hogy nem egy nőnek kell gyereket vállalnia, hanem egy párnak.

Sokan - érthetően és jogosan - kiakadtak, hogy már megint meg akarja valaki (arról ne beszéljünk, hogy a sokat emlegetett hölgy ki a ... mert szerintem nem egy szakmailag vagy közéletileg jelentős valaki, akinek a szavára bárkinek adnia kellene) megmondaná, hogy ha nem szülsz, kb hazaáruló vagy. Sokan 100 féle képen szétszedték a témát. Én most afelől közelítenék, hogy az ember hogyan vállaljon valaha is gyereket szerintem. De csak szerintem ;)

A hely ugyanaz, de 4 év eltelt

Szóval adott egy pár (bezony, pár, 2 db ember, nem 1 db nő), akik boldogan élnek együtt. Teszem azt közelítenek a 30hoz, esetleg el is múltak, akár már évek óta házasok, akár csak boldogan együtt élnek. És kedves vagy kevésbé kedves emberek, elkezdik kérdezgetni, hogy mikor jön a gyerek és hasonlók, mindenféle burkolt vagy nyílt, tapló vagy kevésbé bunkó formában. Mintha bárkinek köze lenne hozzá. Sőt van, amikor az idősebb rokonság egyenesen zsarolni kezdi a fiatalok ("én már meg se látom a dédunokám/unokám..."). Ideális helyzetben a pár ezt humorral és sok leszarom tablettával kezeli, de sokszor szorongást okoznak nekik, még rosszabb esetben túl hamar szánják rá magukat a gyerekvállalásra. Igen ez a hamar lehet 37 éves is meg 23 éves is. Mert relatíve hamarról beszélek. Szóval innentől kezdve arról írok, hogy miért NE szüljetek "idő előtt".

Kb 30 perce tettem le az én kis csodámat aludni. Néztem a szőke fürtjeit, az édes baba arcát, ahogy elszunnyadt a karomban. Még baba illata van, de már az arcocskája alakul, már olyan nagybabás, kezdenek megjelenni a kisfiús vonások, egyre huncutabb, ahogy átlépte az egy éves kort. Közben a nagyfiam meg lent játszik. Nyár van, mindketten velem vannak, segítségem 20 km-re, és csak ritkán ér rá, a férjem dolgozik, a munkahelye 1 órára. Szóval egyedül két kismanóval. Tegnap pl fél kézzel csináltam egyszerre az én reggelim és az ő tejbegrízüket, mert Muminkám úgy gondoltam, most anyaidő van, és a karomban kellett tartogatnom (ilyenkor milyen jó a széles csípő, ami jól alátámasztja). Kívülről lehet, hogy szörnyen kapkodósnak és szétesettnek tűnt a jelenet, de én felhőtlenül boldog voltam. Hálát adtam Istennek, hogy ők vannak nekem, hogy az anyukájuk lehetek. Pedig minden nap 6kor kelek hozzájuk, Mackó 9kor dől ki, Muminka meg fogzik, ezért éjszaka többször kelünk hozzájuk. Akkor hova a boldogság? Valami szuperanya vagyok? A frászt, sőt...

Amikor épp béke honol

Szóval néha látok ilyen ősanya típusokat, akik annyira ösztönből csodásan viselkednek a gyerekeikkel. Én azt hiszem mindent meg kellett tanulnom, most is tanulok tőlük. Irtóra bánt de még mindig van, hogy megemelem a hangom, hogy elfogy a türelmem, hogy rosszul kezelek egy helyzetet. De igyekszem, és azt hiszem ők jó tanáraim. Boldog kölkök, kiegyensúlyozottak és talán Macó dackorszakát is lassan túléljük. De én érzem, hogy a helyemen vagyok. Ott, akkor, abban az élethelyzetben ahol lennem kell.

Mikor Mackó megfogant már 4.5 éve voltunk együtt a férjemmel, 2.5 éve házasságban, tehát mire megszületett, több, mint 5 évet voltunk kettesben. Mindketten éreztük, hogy készek vagyunk feladni az önállóságunk, a kontrollt, az életmódunk. Persze nem tudtuk, hogy mit fog ez jelenteni, de éreztük, hogy akkorra elég volt kettőnknek. Úgymond megérettünk a szülőségre. Ez van akinek 2 év, van akinek 10 és csak a pár tagjai érzik ezt, senki másnak nincs beleszólása.

Megint egy előtte-utána. 4 év egy pár életében...

Emlékszem, esküvő után pár hónappal nagyon oda voltam, hogy gyereket akarok, noha későbbre terveztük. Be voltam zsongva, minden erről szólt, de a férjem nem volt ebben biztos. Mindeközben önismeretre jártam a szakmám miatt, aminek kifejezetten családi fókusza volt. És ezért adok igazán hálát Istennek. Az önismeret alatt nagyon sok csomagot tudtam letenni, amit a korábbi generációkból hoztam, és arra is rájöttem, hogy a nagy sietségem annak szólt, hogy pont annyi idős voltam, mint édesanyám a bátyám születésénél. Ez a felismerés segített, hogy elengedjem az anyukámmal való túlzott azonosulást, hogy elhalasszuk a gyerekvállalást, és majd kiteljesedve 2 évvel később térjünk vissza rá. Tehát első pont:

Ha teheted ne vállalj gyereket önismeret nélkül. Hallottál már a transzgenerációs hatásról? Röviden annyi, hogy a családi történéseink, szerepünk, "örökségünk" generációról generációra adódik át, leginkább tudattalanul. Ha ezekre nincs rálátásunk, ugyanazokat a hibákat véthetjük, ugyanazokat a terheket adhatjuk tovább, amiket mi kaptunk, vagy épp görcsösen az ellenkezőjét csináljuk, mint "őseink".

Nézem a gyerekeimet és ámulok. A sírás kerülget, mert olyan édesen tologatja az egy évesem az autókat, mert a nagy random kifejti, hogy "örökké szeretni akarja" a legjobb barátnéját, mert együtt kacagnak, miközben én megsüketülök a kiabálásuktól. Áldott, kegyelmi pillanatok. De ezek mögött ott van, hogy lassan 3.5 éve nem aludtam át egy éjszakát sem. Hogy 3 éve nem voltam koncerten vagy bulin (gyerek nélkül), de színházban sem, és 2 éve moziban sem. Nem mindenkinél ilyen a helyzet, de azért általános, hogy a szülőknek kevés a segítségük, mert vagy túl idősek a nagyszülők a kései gyerekvállalás miatt, vagy még dolgoznak, a kései nyugdíjazás miatt. Persze erre ellenpélda egy barátnőm, akik több napot voltak külföldön még a 2. kisfiuk első szülinapja előtt, eljárnak barátokhoz gyerekmentesen, kimenőik vannak: de náluk speckó helyzet van a gyerekekért versengő 4 nagyszülővel. Szóval kettes pont:

Nekem ennyi sokszor elég a boldogsághoz

Amíg azt érzed, hogy egy buli, koncert, utazás kihagyása olyan amit életed végén nagyon megbánnál, inkább gondold át a gyerekvállalást. Mindegy, hogy a nagyszülők már pitizve várják az unokát, nem biztos, hogy tudnak majd annyit segíteni.

És jöjjön az utolsó történet. Kitalálom, hogy végre találkozunk a barátnémmal: 2 gyerek ott, meg itt is milyen jó lesz. Ő a keresztanyukája a minimnek. Aztán beteg lesz egy gyerek nála. Aztán nálam. Aztán belerúg a kanapéba és eltörik a labujja, aztán a picinek megy a hasa itt, majd ott... Vagy például megbeszéljük a férjemmel, hogy megyünk egyet sétálni. De jön a hidegfront, és 5 lépés után kitör a botrány az utcán mert Macó fáradt, nyűgös, fáj a kislábujján a szőr. Lehet keménykedni, és elrángatni, de nem azért lettem szülő, hogy ő boldoggá tegyen engem, hanem fordítva. Félre ne értsetek, kellenek a korlátok, itthon is vannak szabályok, de muszáj alkalmazkodni. Nyaraláson is jól megbeszéltük a napi programot, de teljesen ad hoc volt, hogy a két gyerek mellett mi tudott belőle megvalósulni. És tudjátok mit? Életem egyik legszebb nyaralása volt. De folyamatos az alkalmazkodás. Mert nem a gyerek van a szülőért. Visszatérve a hölgyre, aki születne még pár magyart. Engem a legjobban azzal húzott fel, hogy majd öregen ki lát el ha nem lesz gyereked. Hát a büdös mindenit! Remélem nem a gyerekem. Remélem nem azzal fog telni a felnőtt életének jó pár éve, hogy engem ápol. Nem magamnak szültem őket. Imádkozom, hogy úgy nevelem fel mindkettőt (remélem hogy egyszer majd 3at írhatok), hogy öreg koromban is lesz igényük velem lenni, de nem azért mert én rájuk szorulok, hanem mert az anyukájuk vagyok. Az az én felelősségem, hogy ne szoruljak rájuk, hogy sose legyek teher nekik. Szóval harmadik pont és talán legnehezebb:

Akkor vállalj gyereket, ha el tudod engedni a gyeplőt az életedben. Ha szükség esetén fel tudod adni az elképzeléseidet, ha magadat háttérbe tudod tenni. Mert onnantól, hogy szülő vagy, még ha te is vagy a családfő, a szabályhozó, de az életedben 1-2... - mindenki folytassa a saját helyzetével - kis ember lesz a főnök, az ő szükségletei, igényei, betegsége, nem alvása, éhsége, válogatóssága. Nagyon kell a következetesség, de nem robotjaid lesznek. Vagy ha arra vágysz, "ne szülj" inkább.

Kalandba visz a gyerek

Lehet, hogy a fentiek elég szörnyen hangzanak gyerekvállalás előtt, nem elijeszteni akarlak titeket. Azt szeretném, hogy boldog szülők legyetek boldog gyermekekkel. Mert ha megérkeztek a kapcsolatotokban oda, hogy "most jó, sokat tapasztaltunk, rengeteg élményünk van, szeretjük és ismerjük egymást (és magunkat!)", akkor talán készen álltok életetek legnagyobb kalandjára, ami mindent felforgat, amitől igazán meg fogjátok tudni élni a pillanatokat, olyanokat amik még sokkal inkább elkísérnek titeket életetek végéig mint egy tengerparti nyaralás. Nem mondom, hogy nem lesz olyan, mikor kicsit leállítanátok az időt és aludnátok egyet, hogy nem fogtok kb sírni a kimerültségtől vagy tehetetlenségtől néha, de soha, soha nem fogjátok megbánni a szülővé válást, ha jókor ugrotok bele.

Egy ismerősöm, akinek még nincs gyereke, egyszer azt mondta, hogy "minden kisgyerekesen azt látom, hogy szenved", értette ez alatt a konstans fáradtságot, a harcot a gyerek betegségekkel, az idő hiánnyal. Ezek mind létező dolgok. De a szenvedés egy emocionális megélés, nem egy testi érzet. A kisgyerekes szülők szerintem nem szenvednek egészséges esetben: szinte mind olyan boldogságnak éljük meg a szülőségünk, ami kívülről felfoghatatlan. Hogy vannak nehézségei? Vannak. Sok. De egy akkora csoda, amit gyerek nélkül soha, de soha nem érezhet senki. Nem olyan mintha... nincs olyan, mint szülőnek lenni. de "Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek" (Préd3, 1-2).

Az az álmom, hogy egyszer szülő felkészítő csoportokat tartsak (önismerettel, nevelési tanácsadással és még szülés felkészítővel is adott esetben de csak pszichés oldalról). Ennek első lépése, hogy jövőhéten megkezdem a perinatális szaktanácsadó képzésem. Majd beszámolok ;)

Válaszkész nevelés

Hogy miért nem kötődő? Mert szakmailag (pszichológiailag) nem állja meg a helyét a kifejezés hiszen mindenki kötődik a szüleihez/gondozóihoz, csak nem mindegy hogyan. Egy kis száraz anyag: mi is a kötödés? Nagyon leegyszerűsítve az a bensőséges érzelmi kapcsolat, ami először gyermek és gondozója között alakul ki, és ami később minden további érzelmi kapcsolat alapja lesz. Tehát nem egy elhanyagolható dolog.

Lehet kötődni biztonságosan (ez a kívánatos) és bizonytalanul (elkerülően vagy ambivalensen, ezeket most nem fejteném ki). Tehát minden gyermek kötődik, a nagy részük biztonságosan, ehhez nem is kell a válaszkész nevelés klasszikus eszközeit alkalmazni. Épp ezért szeretjük szakmailag jobban a válaszkész kifejezést.

Mit is jelent ez? A babákat ma már kompetens cselekvőként tartjuk számon újszülött koruktól kezdve - persze csak a saját szintjükön - magyarán a szükségleteit jelző kis lényekként. Tehát nem azért sír a baba, mert az evolúció így intézte el, hogy erősödjön a tüdeje, hanem azért mert valami kell neki. Jelez nekünk. A válaszkész nevelés lényege a szempontváltás, hogy anyaként a baba szükségletei az elsők, onnantól, hogy megszületik hatalmas csecsemőparabolává válunk, aki sasolja a baba jelzéseit, és igyekszik azokra adekvát választ adni. Persze ez egy tanulási folyamat (biztos vagyok benne, hogy mindannyian sokkolódtunk az első hetekben, mikor közölték, hogy majd meg tudjuk különböztetni a sírásait... Aztán mégis így lett), de hiszem, hogy minden anya ösztönösen erre áll rá.  Legfeljebb van, aki másik útra lép.

Miért fontos a válaszkészség? Mert ezzel megtanítom a gyermekemnek már újszülött korától kezdve, hogy a szükségletei fontosak, hogy bízhat bennem.

Vannak olyan "eszközök", melyek tipikusan jellemzőek a válaszkész nevelésre:

- hordozás, hiszen a babáknak hosszú ideig az egyik legnagyobb szükséglete, hogy  testkontaktusban legyenek

- igény szerinti szoptatás (aminek másik előnye, hogy lesz kellő mennyiségű tej, ha minden rendben van)

- együttalvás (a fenti kettő miatt fontos)

Még rengeteg dolog tartozik ehhez a témához, de ezek talán a legjellemzőbbek. Fontos kiemelni, hogy a válaszkész szülő a gyermek  valódi szükségleteire reagál, tehát nem egyenlő azzal, hogy az így nevelt geyerekek nem sírnak soha. Miért mondom ezt? Mert egy dacos 2 évesnek akármennyire üvölti le a fejem, nem hagyom, hogy pucéran menjen hóangyalt csinálni a mínusz tízben. Neki akkor pont nem az a valódi szükséglete, hanem a stabil korlátot szabó, biztonságot adó szülő, aki akkor is szereti, ha a karjában hisztizik, mert nemet mondtak neki.

Ellenben szükségesnek tartok egy kis kiegészítést ide tenni: minden baba legnagyobb szükséglete a kiegyensúlyozott szerető anya (és apa). Ha valaki már türelmetlenné, ingerültté válik annyira próbál eleget tenni a válaszkészségnek, ott pont az alapok vésznek el és el kell gondolkodni, hogy hol bukott el az elv. Mondok egy példát: ha anyuka mindent megtesz, de valamiért nem tud szoptatni, és csak stresszeli magát, erről szól a napjuk, pont nem lesz olyan állapotban, hogy a gyermeke szükségleteit észrevegye. Azt is fontos megjegyezni, hogy a gyerek szükségleteiről van szó, és nem emblematikus cselekedetekről. Hogy mit értek ez alatt? Például én mindkét fiammal próbáltam együtt aludni, de nem tudtak nyugodtan pihenni velünk egy légtérben. Hetekig nem aludtak sem ők sem mi. Nekik nagyobb térre és csöndre volt szükségük, így elengedtem az én vágyaim. Ugyanígy nem minden baba bírja a hordozást sem, aminek akár anatómiai eltérés is állhat a hátterében.

Tehát a válaszkész nevelés nem egyenlő a fent felsoroltakkal, de azok jó eszközei lehetnek.

Még egy utolsó megjegyzés: sose felejtsük el, hogy a gyerekeink családban nőnek fel, melyek többek a részek egészénél, fontosak a kölcsönhatások, kommunikáció, az egyes alrendszerek (pl házastársak, gyerekek...) jó működése, melyekhez hozzá kell illesztenünk a saját válaszkész nevelési stílusunk.

Ezzel zárom és kívánok szeretteli és ítélkezésmentes gyereknevelést és sose hagyjon el benneteket a remény.

Kétgyerekes anyuka lettem - avagy mi a jó eget csináltam azzal a rengeteg idővel egy gyerekesként

Hú de régen írtam, de erre a cím magyarázatot is ad. Augusztus elején, 3,5 héttel hamarabb a kiírtnál, megszületett életem harmadik értelme (a férjem és Macóka után), aki leginkább a Pötyi névre hallgat. Majd egyszer részletezem milyen sokk is volt, mikor szembesültem vele, hogy nem várja ki az idejét, milyen mikor tudatosul, hogy noha éppen csak, de mégis kora baba, hogy mit él át az ember, mikor nem tud annyira felhőtlenül örülni, hogy indul a szülés, hogyan alakul így az anyaság érzése (elöljáróban azért azt elmondom, hogy mindennek ellenére szerelmes vagyok a kicsibe és ez hamarabb alakult ki, mint annak idején a naggyal).

Itt még pötyibb 1 hetes Pötyivel

De most inkább könnyedebb témáról írok, nevezetesen arról, amit a cím is sejtet, mert két gyerekkel, mikor pár hét alatt kialakul egy rutin, visszagondolunk arra, hogy mit tudtunk az időnkkel csinálni, mikor még csak egy csemete volt.

Szóval, igen, túl lehet élni két gyerekkel is a napokat. Sőt. Egész jól el lehet lenni. De ez nem az első pár hétre vonatkozik. Akkor épp közöltem, hogy nem lesz 3. gyerekünk, bármennyire is azt terveztünk. A baba születése utáni zombiapokalipszis, amit az ember a testében érez és a tükörben lát, ugyanúgy jelentkezik, mint az első gyereknél. Csak nálunk az első még mindig nem alussza át az éjszakát, így hozzá is kelünk. Ja és mi ezt megfejeltük egy 1 hetes babával való költözéssel (nesze neked gyermekágyi pihenés...). Már túl vagyunk ezen, sőt a Jóisten egy egészen kíválóan alvó kis tündérrel "kárpótol" minket az éjszaka császáráért, a nagyfiamért, aki néha úgy érzem, egyre rosszabbul alszik. Szóval ha minden rendben lesz, egyszer majd lesz 3. is. De nem most. Naaaagyon nem most.

Tehát mikor már az ember fél milliméternél nagyobbra tudja nyitni a szemét az első hetek minimális alvásával (5 óra 3 részletben már jónak számított), akkor elkezd beállni egy rend. Jobban mondva rásegíthetünk egy rend beállítására, amennyiben a ház két minidiktátora ehhez hozzájárul. Olyan "szerencsés" helyzetben voltam, hogy 3 hetet velem volt itthon a férjem, ami egy áldás volt így, hogy a legközelebbi segítségünktől 20 km-re költöztünk. Aztán a párom visszaállt dolgozni, én meg be voltam tojva, hogy mi lesz velünk hármunkkal. De mint a mellékelt ábra, hogy még élünk, mutatja, megoldható volt. Kb 2-3 nap alatt éreztem rá az ízére, hogy mit miután lehet csinálni, hogyan kezeljem őket.

Azért pszichológusként igyekeztem felkészülni a testvérféltékenység sötét bugyraira, igyekeztünk megelőzni amennyire lehet. Igazából "mázlim" is van: egy dolog, hogy 27 hónap van kettőjük között, de Macó nagyon jó intellektusú (nem elfogult anyukaként mondom - noha azért az vagyok), nagyon szeret egyedül játszani, akár egy órán át játszik el sztorikat az autóival, így nem kell őt folyamatosan szórakoztatnom. A másik mázlifaktor, hogy Pötyi el tud aludni egyedül (majd leírom, hogy próbáltunk 3 hétig együtt aludni, nem jött össze). A déli szopi után beteszem az ágyába és elalszik (most már van némi küzdelem, de nem azok az órákig tartó ringatások, mint Mackómnál, akit a mai napig naponta 2x1 órát altatok délután és este). Szóval a legnagyobb dolog így kipipálva: délben pici szopik, a nagy mesét néz (szaranya vagyok tudom :D ), pici letesz, nagy altatás kezdődik. Kb 7 hét után már alszok annyit éjszaka, hogy a picik alvásidejét ne töltsem én is szundi üzemmódban.

De visszatérve nálunk a testvérféltékenységnek két nagyon nyilvánvaló következménye van: a nagy igyekszik széttrollkodni a szoptatásokat (mindig akkor kell pisilnie, kakilnia esetleg a szoptatós párnát túrja a fejével), valamint a délutáni és esti altatások kicsit kinyúltak, mert ő akkor tankol belőlem. Ilyenkor csak az övé vagyok, és ezt követeli is.

Nem írom le a napirendünket, mert tök uncsi lenne kívülről, meg nem is igazán van, azt leszámítva, hogy 11-12 között ebéd és altatás kezdődik valamikor, és este 7től vannak a fürdetések és altatások. De ezeket leszámítva teljesen esetleges, hogy Pötty mikor alszik. Most pl bealudt, ezért tudok írni, de jellemző, hogy délelőtt csak rajtam alszik. Ja mert az éjszakai és délutáni jó alvókához társul egy nehézség: igazi matrica baba, csak kézben van jól kb, nézelődni, már egyre többet szokott, de igazából csak rajtunk van el. Napközben nem lehet letenni az ágyába, mert azonnal ébred. Így a hordozás ismét életet ment.

így kukucskál porszívózás közben a kendőből

És el is érkeztünk addig a pontig, hogy én miért nem őrülök meg, hogyan tudok két kölköt menedzselni, hogy lehet, hogy egy nagyobb házban vagyunk, és kevésbé fulladunk meg a kupiban mint egy gyerekkel a kisebb helyen (azért itt sincs tökéletes rend, de nem szégyellem az állapotokat). Igyekszem a gyerekek igényeit előre tenni, az ő szükségleteiket figyelembe venni (de szívás, hogy nagyon sokszor kettőjüké ütközik, és ilyenkor néha bizony áll, hogy valamelyikkel együtt bőgünk, mert egyik kezünkbe bele kell harapni, hogy a másiknak jó legyen. Ez pokoli szívás, és növeli a szaranya feelinget, de ez van), ami nem megy mindig, de nálunk rengeteget segít a hordozás. Kb mindent tudok úgy csinálni, hogy Pötyi rajtam van. Mikor szopi után nézelődik, majd elfárad és sírni kezdene, pattintom kendőbe és folytatódhat a tennivalók intézése. Az egyetlen bánatom, hogy nem mindig tudok így sem a naggyal játszani, de ő tényleg elvan. Csak néha meg kell mondanom, hogy a "képzeletbeli bmw-jével" (ezt ő találta ki, és nem, nincs bmw-nk) balra vagy jobbra álljon ki tolatva. Persze van olyan, hogy a pici így is reklamál, erre a csodaszer pár napja jutott eszembe: bekapcsolok egy kis zenét, táncolva mosogatok, és ettől teljes lesz a nyugalom :D De gyakorlatilag azt a pici közös alvásidejüket leszámítva egész nap pörgök közöttük.

Visszagondolok arra, mikor Macó volt ilyen kicsi, ő aludt 2-3 óránként 1-2 órát. Arra gondolok, mi a jó eget csináltam abban a sok időben. Akkor nem volt ott egy nagyobb gyerek... És tudjátok mit csináltam (a blog íráson túl)? Fáradtan néztem ki a fejemből És sok első gyerekes anyuka ezt csinálja. Ez az élet rendje az első időszakban, mert amikor az első gyerekkel át kell állnunk arra, hogy egy éjszaka nem 8-9 órákat

alhatunk, hanem 6-7et 4 részletben, az kegyetlen változás. Épp ezért a napközbeni szundik létszükségesek. Két gyerekkel már alapból más alvásigényünk van a túléléshez, ezért azt gondolom, könnyebben is szokunk hozzá a megváltozott helyzethez.

Pötyi még pici. Nem sokat csinál még: már néha gügyög, néha mosolyog. De mégis már most érezzük, hogy kettő gyerek több öröm. Nem dupla. Néha másfélszeres, néha sokszoros. Nagyobb szívás is, de soha nem dupla szívás. Nekem néha azt érzem könnyebb kettőhöz szokni, mint annak idején egyhez. Sőt néha könnyebbnek érzem az egészet. Lehet azért, mert nincs időm sojat gondolkodni. Csak bátornak kell lenni, mert különben leáll a gyerekeken túli életünk. Merni kell kimozdulni (ami több szervezést igényelni), merni kell elmenni velük.

És két gyerekes anyának lenni tök jó. Fárasztó, zsibbasztó, néha sírós, de kb 2 hónap után már érzem, hogy tök jó ;)

A nők meg a férfiak, szerepek, sztereotípiák és nevelés

Tenyereljek bele megint? Ez a kérdés merül fel bennem, mikor azon gondolkodom, hogy megírom ezt a bejegyzést. Hogy mi motivál? Az, mikor látom a kérdéseket egyes családtagok szemében, hogy a kisfiamnak babát veszek, vagy hagyom, hogy babakocsit tologasson, hogy bátorítom a rokonokat, hogy játékkonyhát vegyenek neki, és nem, nem aggódom a férfiasságáért. És az is motivál, hogy leírjam: én 28 éves keresztény nőként, kívülről nézve bizonyos mai szereplők által ideálisnak tartott női szerepben, egy nagyfiú és egy pocaklakó (meg egy angyalka) anyukájaként, aki még élvezi is ezt szerepet, mit tartok arról, ha valaki meg akarja mondani, hogy mi a dolgom nőként, anyaként, feleségként.

Én így lenni anya

Szóval azok a bizonyos női privilégiumok... Előre szólok, hogy az írásom nem a pszichológiai kutatások, vizsgálatok eredményeire alapozom, noha pszichológusi mivoltom, azt gondolom nagyban befolyásolja. Ez mindössze az én véleményem. Azé a nőé, akit igazán családközpontú, keresztény légkörben neveltek a liberális szellemiségű szüleim (jujj és még nemzeti érzelműek is voltak, hogy mik vannak... ilyen létezik ;) ), aki utána 5 évig tanult az egyetemen, majd évekig dolgozott gyerekekkel és családokkal.

4 éves voltam, mikor ha megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, közöltem, hogy anyuka. kb 5 éves voltam, mikor képes voltam azon aggódni, hogy ugye nem lesz baja a gyerekeimnek... De mindemellett akartam én is színésznő, majd állatorvos, tanár, orvos, újságíró, nyomozó de még katona is lenni. Ja meg törvényszéki orvosszakértő is. Aztán pszichológus lettem, és ez az igazi hivatásom. És hogy anya vagyok. Nekem mindig anyu volt a minta: ő tanár, fantasztikus pedagógus (nem csak szerintem), nagyon szereti a gyerekeket, a munkáját, a Hivatását, és még a portfolió írást is túlélte. Mert szeret dolgozni. Mellette 3 gyereket nevelt fel, nem is akárhogy. Én is ezt akartam, de azért mást is. Anyum a világ szerintem legszelídebb embere, hihetetlen türelmes, alkalmazkodó. Bennem azért van apuból is, aki igazi forrongó, akiről első emlékeim között van, hogy tesz-vesz a rendszerváltás körül, mert tenni akar, aki temperamentumos és türelmetlen. Én a keverékük vagyok: tisztelem őket, szeretem, anyuka akartam lenni, de végtelen határozottsággal mentem neki a világnak, főleg gimi végétől. Ne nem untatni akarok senkit, csak leírom miből jövök, hogy érthető legyen mi vagyok.

Az igaz társam

Az egyetemen millió meg egy dolgot csináltam a tanulás mellett: több helyen "vezető" pozíciót töltöttem be, folyamatosan pörögtem, programokat szerveztem, dolgoztam. Mindenhol irányítani is kellett, és emlékszem, hogy vágytam valakire, aki kicsit átveszi az irányítást legalább a magánéletembe. Aki méltó társam lesz, aki egyenrangú velem, aki felveszi velem a "versenyt" határozottságban. Mert nem alárendelt akartam lenni, hanem társ. És hala Istennek jött a párom, aki tudott engem kezelni, aki örült annak, amilyen vagyok, aki lépést tartott velem, aki mellett ha akartam el tudtam engedni magam. De sosem éreztem magam elnyomottnak. Azt gondolom, hogy az, hogy a (most már) férjem társammá tudott válni, annak köszönhető, hogy irtóra egyben van, stabil az önértékelése, tudja, hol áll a világban. Fogalmam sincs hogyan lett ilyen, de mutogatni kellene, hogy ilyen is létezik. És épp emiatt, nem volt szüksége arra, hogy valaki alulról dicsőítse őt, hogy hatalma legyen felettem. És ahogy a bizalom kialakult, ahogy a mai napig figyelünk egymás "szeretettankjára", tudunk együtt, de két független személyként boldogságban működni.

Nővé lettem, nem csak anyává

Tehát hol tartok: van egy határozott, nagyon is férfias párom, aki rengeteget segített abban, hogy megéljem, kiteljesítsem a nőiségem (még jóval az anyaság előtt, mert ahhoz semmi köze nem volt) , mert két fiú testvér között felnőve higgyétek el, nem alakult az a nőiség annyira egyszerűen. Aztán gyereket akrtUNK. Mindketten, mikor készen álltunk rá. Mert megbeszéltük. Nem esküvő után, hanem 2 év múlva. És lett gyerek, hála Istennek, és tisztáztuk a szerepeket, feladatokat és változtattunk. A párom 7re jár dolgozni. Sosem vártam el, neki fontos. 5:40kor kel, hogy hamarabb hazaérjen délután, de sokszor ő kelt Mackócskához mióta nem szopott éjjelente (mióta pocakot
növesztek csak ő kel kb). Miért? Mert én nem keresek pénz, de talán nincs fontosabb "munka", mint hogy a gyerekünk élete, boldogsága függ attól, milyen vagyok napközben (persze; ha ő kimegy a gyerekhez így sem alszom míg vissza nem jön). A feladatokat mindig is felosztottuk, de pl nekem igencsak nagy hiányosságaim vannak a rendfogalmamban, így tudom, hogy ezen szeretné ha változtatnék, de nem rágja a fülem. Van hogy a férjem főz, van, hogy takarít, de igazából 80-90%-ban én. Mert szeretem. Mert amiből jövök, meghatároz, és akkor érzem magam jól, hogy ha a magaménak érzett feladatokat ellátom, ha gondoskodhatok a családomról így. De ez az Én választásom, az Én döntésem. Engem ez boldoggá tesz, de ha egyetlen pillanatig kötelezőnek érezném, tuti fellázadnék (jó példa, hogy célzottan kötőjellel vettem fel a férjem vezetéknevét, mert nem a né-je lettem). A párom családja furán néz néha, náluk hagyományosabbak a szerepek, furcsa nekik, hogy milyen apa a férjem, de őt nem zavarja. Nem érdekli ki mit gondol, de ehhez az kell, hogy ne a külső, főleg ne a magyar társadalmi normáktól függjön.

Hogy miért írtam le? Hogy lássátok, egy kívülről hagyományosnak tűnő szereposztás mögött is mennyi minden húzódik. Hogy én azért tudok benne boldog lenni, mert belülről jön. Hogy egyébként nem tudnám mindezt boldogan csinálni, ha nem élhetném ki magam mindemellett pszichológusként.

És ezzel nem mindenki lenne boldog! Mert nem minden nőnek szükséglete, hogy ő vigye a hagyományos női szerepeket. Millió oka lehet, és senkinek nem kell ebben vájkálni. Ahogy nem minden férfi érezné magát jól a mi családunkban, nem mindenki kelne korábban boldogan, mert más a fontossági sorrend. Ezzel sincs gond, amíg társak vannak a kapcsolatban, amíg megbeszélik, hogy kinek mi a vágya, amíg nem a társadalmi elvárás határozza meg a szerepeket, hanem a pár maga.

Apával vezetni a legjobb

És hogy jön ehhez a nevelés? Ahogy százezer évvel ezelőtt a bejegyzés elején írtam, a kisfiam játszik "nem tipikusan fiú" játékokkal (idősebb rokon nevetve meg is jegyezte, hogy "mi vagy te, lány" mikor kapott babát - én nem nevettem...), amit mind magának választott.  Kért babát, babakocsit, konyhát. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mindenhol ezekkel játszott, így lett neki. És boldogan játszik velük. Tragikusnak gondolom, hogy van aki ilyenkor aggódva kérdezi, hogy mi van ha homoszexuális lesz. Igen, megtörtént eset, hogy anyuka tanácsért fordult hozzám, hogy venne babát a fiának, de a férje ezért nem díjazza. Nos a kettőnek semmi köze egymáshoz. Erre azt szoktam mondani, hogy a fiam is remélem, hogy egyszer apa lesz. Látja az apját ahogy játszik vele, ahogy tologatja, lát engem főzni, és utánoz, gyakorol, ezért babázik, és játszik így. Remélem legalább olyan lesz, mint az apja: magabiztos, aki megtalálja a saját útját (az meg egy másik kérdés, hogy vajon egy emberben miért merült fel, hogy az egy éves fia homoszexuális lesz a babázástól). Ja és egyébként legalább annyit autózik is a fiam, sőt egyre többet, és motorozik, hisz apja is motoros. Egy gondoskodó babázós, motoros, aki végtelenül biztos a férfiasságában. Remélem ilyen lesz a fiam is. A fiaim is. Ja és igen, elmondom neki, hogy ha kérdezi, hogy a fiúknak fütyijük van, a lányoknak puncijuk (és annyira tudja, ezt , hogy csak akkor fogadta el, hogy öccse lesz és nem húga, mikor látta ultrahang képen a pici fütyijét), és nincs nekem ezzel gondom, hogy így gondolja ;)

Babakocsiban autót tologatni is lehet ám

Az megérne egy külön "misét", hogy a kisfiúkkkal szemben mennyivel elítélőbb a társadalom, ha "lány" játékkal játszik, mint a kislányokkal fordított helyzetben. Ez sok mindent elmond rólunk azt hiszem.

Szeretném ha a gyerekeim úgy nőnének fel, hogy senkire nem akarnak szerepet ráerőltetni, hogy nem néznek majd furcsán ha vezető beosztású nővel találkoznak, vagy háztartásbeli apával. Mert ez lenne nekik a természetes, hogy mindenkinek meg van a maga útja.

És igen, szeretném ha a fiaimat férfiasnak nevezhetném majd felnőttként. De ez a férfiasság mit jelent? Nekem biztosan nem azt, hogy meccset néz sörrel a kezében, ellenben nálam az sem fér bele, ha valaki sokat törődik a külsejével. De ez én vagyok, az én férfim a férjem. De akármilyenek lesznek is, szeretni és tisztelni fogom őket, ha azt látom, hogy boldogok és tesznek a boldogságukért. És van, aki nem a hagyományos sztereotipikus szerepekben éli ezt meg. Sőt! Aki mer és tud kilépni a skatulyából a boldogságáért, mert arra nevelték, hogy fogadja el magát és a többieket, az valószínűleg többet fog tudni tenni majd mások boldogságáért is. De talán még Magyarországért is.

Ennyi voltam. Pont